Sifu Juhász Zoltán
Mikor kezdtél el harcművészetekkel foglalkozni, honnan indult Sifu Juhász Zoltán?
Ha összeszámoljuk, akkor immár 38 éve foglalkozok harcművészetekkel. 1981-ben kezdtem egy rövid Kyokushin Karatés felfutással, majd ezt követte a Wing Chun, ami egy mai napig tartó, nagy szerelem lett. Ezzel párhuzamosan kick-boxoltam is akkor, ami azt jelentette, hogy váltakozva egyik nap Wing Chun a másik nap kick-box, napi két–két órában. Ez az időszak elég sokáig tartott.
A Wing Chun a mai napig megmaradt, a kick-box pedig része lett a Jeet Kune Do-nak, ami a Kalival, mint fegyveres harcművészettel társult nálam 1992-ben. Emellett, bár korábban is foglalkoztam vele, hivatalosan a 2011-es, első magyarországi Hock szeminárium óta van jelen az életemben a Force Necessary önvédelmi-, közelharci rendszer.
A Karate és a Wing Chun között eléggé szembetűnő különbségek vannak. Hogyan jött a váltás?
Gyakorlatilag kizárásos alapon, ráadásul még az első évben. Gyerekkoromban megbetegedtem, ami miatt több hónapot is ki kellett hagynom. Akkoriban volt egy olyan szabály, hogy aki egybefüggően 3-nál több edzésről hiányzik, azt törlik a tagok közül. Ekkor kezdtem el nézelődni, hogy milyen egyéb alternatívák akadnak még harcművészet tanulására. Abban az időben nálunk gyakorlatilag a Judo-n, Kyokushin Karatén és a Wing Chun-on kívül nem volt más lehetőség.
Kali, escrima, FMA
Hogyan ismerkedtél meg a Kalival és az eszközös harcművészeti rendszerekkel?
Az az igazság, hogy én már egészen kicsi gyermekkorom óta nagyon nagy késrajongó voltam és érdekes módon 8-10 éves fejjel sem voltam eltiltva ettől. Sőt! Édesapám a munkahelyén még gyártatott is nekem különféle késeket. Azt sem tiltotta meg soha, hogy nálam legyenek, megbízott bennem annyira, hogy nem teszek kárt vele senkiben.
Ezek szerint nem voltál egy tipikus városi gyerek.
A mai értelemben kétség kívül nem, de akkoriban ilyen volt a tipikus városi gyerek 🙂
A kés iránti szerelem ilyen értelemben tehát már megvolt, viszont a „harcművészet” nekem akkoriban egyet jelentett a pusztakezes harcművészettel. A változás 1991-92 környékén következett be. Akkor már jó pár év tapasztalattal a hátam mögött ismét elkezdtem a fegyverek iránt érdeklődni. Az akkori mesterem, akinél tanultam egyben Kali mester is volt. Ő kezdett el bot, majd egy évvel később késharcot is oktatni nekem. Az akkor egy hatalmas élmény volt, egy olyan újratalálkozás a késsel, ami a mai napig sem múlt el.
Küzdősport, harcművészet, közelharc
Mi a különbség a küzdősport, a harcművészet és a gyakorlati alkalmazás, a közelharc között?
Ez egy érdekes kérdés, mert bizonyos szempontból óriási különbség van a három között, ugyanakkor, mélységeiben megvizsgálva olyan nagy különbség még sincs. Számomra mindennek az alapja, ami miatt eredetileg elkezdtem harcművészettel foglalkozni az az önvédelem volt. Később aztán minél jobban belemélyedtem a gyakorlásába, annál inkább a művészi oldala került számomra előtérbe. Majd sok-sok év elteltével már ismételten csak a hatékonyságra és az alkalmazásra helyeztem a hangsúlyt. Lényegében újra azok a dolgok kerültek előtérbe, amik egyértelműen az önvédelmet, a túlélést segítik és ez a mai napig is így van. Mindemellett a Kung Fu szakszövetség alelnöke és a versenybizottság elnöke is vagyok. És bár a versenyzés annyira nem áll közel hozzám, több mint húsz éve edzősködöm, versenyeket szervezek, bíráskodom, tehát erre az oldalra is van rálátásom.
De, hogy mi a különbség a verseny és az önvédelem vagy a közelharc között? A versenyzők alapvetően sportemberek. Teljesen mindegy, hogy most bokszról, karatéról, MMA-ról vagy bármi másról beszélünk. Óriási edzésmunka és teljesítmény van a hátuk mögött, hogy amikor belépnek a ringbe, ott helyt tudjanak állni és a kitűzött céljaikat elérni. Ez nem kis dolog! De. Ezek a sportolók éveken keresztül edzik magukat fizikálisan és pszichésen egyaránt. Aztán amikor egy verseny időpontja hónapokkal a megrendezése előtt kiírásra kerül, el tudnak kezdeni mentálisan készülni rá. Még van három hónap, még egy hónap, két hét, egy nap, hat óra, stb. Folyamatosan növekszik bennük a koncentráció, hogy mikor belépnek a ringbe, pástra, oktogonba, akkor már kizárólag csak erre legyenek kihegyezve és 100%-osan tudjanak teljesíteni.
Ugyanennek egy önvédelmi szituációban nagyjából 2-3 másodperc alatt kell végbemennie. Továbbá nem az edző szól, hogy készüljön az ember, hanem adott esetben kap egy hatalmas nagy pofont és innen kell visszamásznia a 100%-ra. Ez egy más jellegű felkészülést igényel és teljesen más az igénybevétel is. Arról nem beszélve, hogy bármilyen sportról is van szó, ott azért kiegyenlítettek a körülmények.
Mert szabályok vannak vagy mert egy versenyen valójában senki nem akar kárt tenni a másikban?
Igazából mind a kettő. Egyrészt valóban szabályok vannak. Ezek pontosan azért vannak kitalálva, hogy mind a két felet védjék, és ne legyenek súlyos sérülések. Azért van ott a bíró is, hogy ha valami nem az előírásoknak megfelelően történik, akkor azonnal megállítsa a mérkőzést. Az utcán ilyen nincs. Amellett, hogy váratlanul következnek be az események nincsenek sem szabályok sem bíró, aki segítene, ha baj van. Abszolút nem kiegyenlítettek a körülmények. Nagy eséllyel eleve azért támadnak meg valakit, mert az elkövetők valószínűsítik, hogy fölényben vannak vele szemben. Ez a fölény lehet fizikális, létszámbeli, fegyver általi előny, de akár a meglepetés ereje is. A támadás lehet pusztakezes, de lehet fegyveres is. Lehet, hogy az a támadás pusztakezesnek tűnik, de közben már ott van az elkövetőnél az eszköz. Lehet, hogy a támadó erősebbnek gondolja magát, ezért nem használ fegyvert, viszont az első pofon után, ha úgy látja, hogy meginog a dominanciája, akkor elővesz egy kést. Előfordulhat, hogy már másodpercek vagy akár percek óta megy a küzdelem, és valaki a küzdősportos hátterének köszönhetően megpróbálja leszorítani vagy lefojtani az ellenfelét. Erre ő benyúl a zsebébe, elővesz egy kést és megszúrja. Ilyen tekintetben tehát a küzdősport és az önvédelem között óriási a különbség.
A harcművészet egy harmadik dolog, ami különbözik ez előző kettőtől. A harcművészet esetében általában maga a puszta gyakorlás, ami örömöt okoz az embernek. A gyakorlásban, a teljesítőképességben, nem mások, hanem önmaga legyőzésében leli örömét az ember. Nem azt tartja szem előtt, hogy a lehető legrövidebb idő alatt elérjen egy túléléshez szükséges szintet vagy néhány év alatt egy bajnoki övet. Próbál elmélyülni benne és élete végéig tanulmányozni bizonyos szempontokból egy harcművészetet, annak mélységeire, finomságaira koncentrálva.
Ugyanakkor a szembetűnő különbségek ellenére én úgy gondolom, hogy ez a három szorosan össze is függ. Ha valaki nagyon komolyan gyakorolja a harcművészeteket, igenis lehet jó sportoló és akár az utcán is megállhatja a helyét. Ha valaki jó harcművész és mellette az önvédelemmel is akar foglalkozni, az a tudás, amit a harcművészetek gyakorlásába belefektetett, segítségére lehet az önvédelemben. Azok az önvédelmi technikák, az a plusz, ami a túléléshez szükséges, sokkal könnyebben elsajátíthatók, ha az embernek van hozzá egy ilyen típusú mentalitása. A verseny pedig hozzá tudja adni azt a fajta gyakorlatot, amit csak az iskolában nagyon nehéz megszerezni. Nyilván akit gyermekkorától vernek, annak a pszichés felkészülés nem okoz gondot. Ha valaki ráordít az utcán, azonnal felpörög és kész bármire a túlélésért. Aki viszont soha életében még az apjától sem kapott egy jóindulatú pofont, az le fog fagyni. A versenysport ilyen tekintetben jó. Az, hogy valaki nem csak egy klubnyi emberrel gyakorol, hanem időről időre be kell lépnie a pástra a ketrecbe, stb., ha mentálisan nem is ugyanazt adja, mint ami egy önvédelmi szituációban szükséges, még mindig a legkönnyebben elérhető mentális felkészülés. Ismétlem ez nem ugyanaz, mint az utcai harc, de egy hatalmas lépés, ami a pszichés felkészülésben segíthet.
Walter „Hock” Hochheim
Említetted, hogy 1991-óta foglalkozol fegyveres harcművészetekkel, döntően Kalival. Hogyan ismerkedtél meg Walter „Hock” Hochheim mesterrel és az általa képviselt közelharci rendszerrel?
1993 és 2000 között több részletben, összesen négy évet töltöttem Kanadában és az Egyesült Államokban. Akkor már foglalkoztam az eszközös rendszerekkel, ezen belül leginkább a bot és a késhasználattal, illetve rengeteget olvastam a kés témakörében. Hock ebben az időszakban számos, neves harcművészeti magazinban publikált, mint például a Black Belt, Combat, Inside Kung Fu, Tactical Combat, hogy csak a nevesebbeket említsük. Így futottam bele először egy késharccal kapcsolatos írásába, ami akkor nagyon tetszett és onnantól már kifejezetten kerestem a cikkeit.
Ezek szerint mély benyomást tett rád.
Valóban. Hock nagyon komoly Kalis és Fülöp-szigeteki múlttal rendelkezik, emellett számos harcművészeti ágban van igen magas fokozata. Ráadásul rengeteg a saját, való életből vett katonai és rendőri közelharci tapasztalata. A cikkeit is ennek megfelelő szemszögből írta, ami akkor teljesen új volt számomra. Hiába gyakoroltam akkor már évek óta a kés használatát, alapelveit, technikáit, ekkor találkoztam először egy igazán modern megközelítéssel. Ilyen volt többek között, hogy bizony egy önvédelmi szituációban nincs feltétlenül az ember kezében a kés. Sokszor nem is fix pengés kése van, hanem valamilyen nyitható, egykezes taktikai kése, ami bent van a zsebében, el van rejtve valahová. Ehhez hozzá kell férni, elő kell venni, ki kell tudni nyitni, mindezt úgy, hogy közben pofozzák az embert. Hiába tudja, hogyan kell benyúlnia a zsebébe, elővenni a kést és kinyitni, ha közben ütik, rúgják, ez nem mindig jut eszébe. Ennek ugyanolyan folyékonynak kell lennie, mint egy hárításnak, egy ütésnek, egy rúgásnak, és ezt ugyanúgy gyakorolni kell, mint bármilyen más technikát. Ez már nem a harcművészeti, hanem az önvédelmi, közelharci megközelítés volt, ami ráadásul az ő több mint húsz éves rendőri, katonai tapasztalatán alapul. Nem azt mondom, hogy abban a pillanatban megváltozott a szemléletem. Továbbra is Kalival foglalkoztam de a megvilágítás teljesen új volt számomra és kinyíltam bizonyos irányokba. Onnantól már nem csak azt vizsgáltam, amit a klasszikus Kali adott számomra, hanem ezen a szűrőn keresztül kezdtem el a gyakorlatokra, technikákra tekinteni.
